Girl's Avenue

“Az életben csak egy dolog biztos - leszámítva a halált és az adózást. Mindegy, mennyire próbálkozol, mindegy, mennyire jók a szándékaid, akkor is hibázni fogsz, és megbántasz másokat, és téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni, csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok. Ha valaki igazságtalan, mi igazságra törekszünk. Megbocsátás nélkül a régi viták nem ülnek el. A régi sebek nem hegednek, és a legtöbb, amit remélhetünk, az az, hogy egy nap szerencsénk lesz, és feledni tudunk.”
/Grace Klinika/

Napi jó tanács:

“Így írj! Jegyezd meg, hogy pusztán orgonaillattal soha semmire sem mégy a világon. Tanulj sokat, nagyon sokat. (…) Legyen sok készültséged, jó témád és meleg, szívhez szóló stílusod. Tanuld meg úgy látni a dolgokat, amint vannak, de mégis messzebbről nézd őket, mert akkor szebbek. Ha a hegyet messziről nézem, szép kék, közelről barna, hepehupás, cserjés, közönséges. De azért messziről is csak hegy az. Soha ne légy teljesen szubjektív, mert abba belefulladsz, de objektív se annyira, hogy ne szeresd alakjaidat…”

(Márai Sándor)

Napi érzés: „Nem sírhatsz, nem sírhatsz, nem vagy egyedül.” – A szádba harapsz, hogy az jobban fájjon, mint amit hallottál. De nem fáj jobban semmi. És érzed, hogy mint a téli éjszakában gyújtott tűz, a meleg átjárja a szemeidet… „Nem sírhatsz, nem sírhatsz, nem vagy egyedül.” – És halkan legördül az első könnycsepp. „Nincs semmi baj. Nincs semmi baj, csak az allergia miatt ég a szemem.” – És mint a folyó sodrása, gondolataidban sodródnak a könnyek.

Egész nap a sírást elfojtva rohangálni a városban. Intézni a dolgaimat, ülni a buszon, jönni-menni, fejemben a hétvége kudarcaival, zsebemben a lemerült telefonommal – az utolsó remény, hogy eltereljem a gondolataimat lemerült.
Kénytelen vagyok szembenézni a sérelmeimmel, a kudarcaimmal, ami azt hiszem, az egyik legnehezebb feladat az ember életében. Majd leszállni a buszról, mosolyogni a szembejövőkre. Intézni a napi dolgokat. Örülni a mosolyoknak, amik felém szállnak, elviselni a lenézést, a cinizmust, a közönyt, ami csak úgy árad. Majd hazaérni, boldognak lenni, a legnagyobb mosollyal üdvözölni másokat, kedvesnek lenni, viccesnek lenni – és ez nem megjátszás, nem kedvesnek lenni, mert kell, nem viccesnek lenni, mert kell, hanem mert ezt érdemlik. Nem csak ők, az idegenek is. Az járdaszélén ülők is.
Jó lenne néha cserébe kapni egy két mosolyt, dicséretet, bókot esetleg. Nem pedig bántást, sértést, beszólásokat, lenézést. Felfogni, hogy mennyire a lelkébe tiporhatsz a másiknak egy-két szóval. Figyelni egymásra.
Mert a másiknak, csak egy-két szó, de nekem nem csak a mosolyt törölte le az arcomról, hanem a reggel óta a szívemben lakó érzést hozta a felszínre, és én csak állok előtte, mosolygok, a számba harapok, és érzem, hogy, mint a téli éjszakában gyújtott tűz, a meleg átjárja a szemimet. Mert a szavai nem csak pillanatnyi sértések, hanem olyan sebeket tépnek fel, melyek gyerekkorom óta bennem vannak. De a mindennapokban túllépem őket, és mosolygok, de ez nem jelenti, hogy mindent elviselek.
És nem sírhatok, mert nem vagyok egyedül, és legszívesebben zokognék, mert annyira egyedül vagyok.

~GirlsAvenue

Nem felejted el annak az embernek az arcát, aki az utolsó reményed volt.

(Source: musztang)